A ragasztószalag specialista!
Telefon:
+36 1 320 3641, +36 1 330 7257
Hétfő - Csütörtök, Péntek
08:30-15:30, 8:30-13:30
sales@elmatit.hu
A pillanatragasztó
Harry Coover amerikai vegyész és feltaláló (2011. március 26. -án 94 éves korában elhunyt), nevéhez fűződik, a mai nevén csak pillanatragasztóként ismert „csodaszer”. Abban egyetérthetünk, hogy minden háztartásban megtalálható, azonban a feltalálásának fordulatos története kevésbé ismert.
Egy kis gyorstalpaló a ragasztó történelméről
Korábbi régészeti emlékek szerint, hozzávetőlegesen 200 ezer évvel ezelőtt, az akkori emberek már nyírfakátrányt használtak különböző szerszámok összeillesztésére. Eddigi ismereteink alapján körülbelül 70 ezer éve Dél-Afrikáb területén alkalmaztak először több összetevős ragasztóanyagot. Kr. előtt 4000 körül, például gyantát használtak, amelyet fakéregből nyertek ki, ezt használták hétköznapi agyag eszközeik javítására is. A görögök már a következő anyag összetevőket használták: tojásfehérje, csontok, sajt, magvak és zöldségek. A rómaiak többek közt kátrányt és méhviaszt használtak ragasztóanyagként a hétköznapokban, vulkáni hamuból és homokból kikevert habarccsal pedig az építkezéseknél dolgoztak. Egyes források szerint a középkori Európában és a Távol-Keleten állati eredetű anyagokat használtak ragasztáshoz. A ragasztó ipari méretű használata leginkább a 17. század végétől kezdődött. Az első, ragasztógyár Hollandiában létesült 1690-ben, ahol állatbőrt dolgoztak fel, ezt követően 1750-ben szabadalmaztatták a halenyvet Nagy-Britanniában , majd 1876-ban az Egyesült Államokban egy kazein- (fehérje-) alapú anyagot. Később, ahogy az autóipar fejlődött megjelentek a gumialapú, valamint a szintetikus ragasztószerek. Ez utóbbiak közé tartozik a pillanatragasztó is.
Mi is a pillanatragasztó
Cián-akrilátnak hívják azt az anyagot, ami a pillanatragasztót alkotja. A levegőből, igen csak rövid idő alatt, körülbelül pár másodperc alatt fel tud venni annyi nedvességet, hogy a benne levő kis méretű molekulák hosszú molekulaláncokká, azaz polimerekké álljanak össze. Ez köznapi nyelvben annyit jelent, hogy a viszonylag laza, nyúlós állagból gyorsan megszilárdul és hozzáragad ahhoz, amihez éppen érintkezik. Amíg viszont a tubusban van légmentesen lezárva, marad az eredeti állapotában. Érdekesség tehát, hogy a nyitva lévő tubusban a pillanatragasztó nem „beszárad”, hanem, azért keményedik meg, mert vízhez jut.
A pillanatragasztó története
A cián-akrilátot Harry Coover amerikai vegyész fedezte fel 1942-ben. A hadsereg megbízásából az üvegnél is tisztább anyag feltalálásával bízták meg, különböző célzóberendezések használatához. A cián-akrilát tulajdonságai jók voltak, de mivel az anyag extrém ragadós volt nem lehetett vele dolgozni, Coover így kudarcnak ítélte, ezért félretette, és más anyagokkal kísérletezett tovább. Az anyag képlete 9 év után került elő ismét, 1951-ben egy új projekthez. Ekkoriban repülőgép pilótafülkéihez kutatott hőálló műanyagot. Ezen a felhasználási területen is elvetették az anyagot, mert a ragadóssága miatt ismét használhatatlannak bizonyult. Ekkor jött az ötlet, ha már ragad, legyen belőle ragasztó.
Majd 7 évvel később Eastman Kodak (akkoriban a filmes kamerák korszakának ikonikus cége) védjegyeztette és 1958-ban piacra is vezette, majd a kisebb siker után a licencet a Loctite cégnek adta el – amit aztán Super Glue néven világsikerré vált.
A pillanatragasztó egyik bizarr felhasználási módját Vietnámban fedezték fel a harctéri orvosok: spré formájában, nyílt sebre fújva azonnal elállítja a vérzést. Azonban mellékhatásként súlyos bőrirritációt okozott, illetve el kellett távolítani ahhoz, hogy rendesen kezelni lehessen a sérülést, még csúnyábban feltépte azt. Ezzel szemben rengeteg katona életét mentette meg szimplán azzal, hogy nem véreztek el, míg a kórházba jutottak.
Coover az idők során nem tétlenkedett, még több mint 400 találmánnyal örvendeztette meg a világot.
Keressen minket bizalommal
Bízunk benne, hogy mielőbb partnerek lehetünk.
Telefon
+36 1 320 3641
sales@elmatit.hu
Post A Comment